ADY ENDRE
Párisban jart az ösz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Az én sírásom
Akit én siratok, ne sírjon
S aki temet, az sírt ne ásson:
Én vagyok a temető-király
S mindenható az én sirásom.
Ha én sírok, a nagy Élet sír,
Múlás, bukás, csőd, sóhaj, átok.
Az eleve-elrendelés zúg,
Ha én fájdalmasat kiáltok.
Akit szeretek, annak könnyet,
Fájdalmat tudok kölcsönadni.
S halálban is szép lesz, babéros,
Akit én fogok elsiratni.
Lédával a bálban
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
Halál a síneken
Fáradt karokkal és kesergőn
Hideg síneket szoritok
S várom alkonyban a halált
Bábel alatt, rőt, őszi erdőn.
Nem ölelek többé, elég volt.
Nem ölelt vissza, eldobott
Az Élet: én szerelmesem
S dért sírt reám mindig az égbolt.
Élet, Élet: utcák leánya,
Elfonnyadt árván a karom.
Vége. Síneket ölelek
S jön a halálgép muzsikálva.
Már szállnak rám a tüzes pernyék.
Dübörög Bábel szekere
S ifjultan reszket a karom,
Már ölelnék, újra ölelnék.
Élet, Élet. S jön rám-zúdultan
Magtalan álmok bús raja,
Jönnek a nagy vágy-keselyűk,
Jön, jön fekete szárnyu multam.
S megölellek még egyszer, Élet,
Utolsót lendül a karom
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek.
Közel a temetőhöz
Egy ablaka lesz a szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
Kis temető a falu alján,
Olyan szelíd s mégis merész:
Holdas éjen szemembe néz.
Hajnalig bámulunk egymásra
S olykor a lelkem is remeg:
Jaj, a temető közeleg.
Engem is visznek titkos szárnyak
S már azt sem tudom, hogy vagyok,
Hogy élek-e? S a Hold ragyog.
Alszik a falu, én virrasztok.
Nézem, nézem a temetőt:
Itt van az ablakom előtt.
Síró, rettegő félálomban
Ezerszer is megkérdem én:
Én szállok, vagy ő jön felém?
A Halál rokona
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
A nagy álom
Megálljatok, kínok, sebek,
Ne siessetek.
Meghalok én szépen, szabállyal,
De beszédem van a Halállal.
Akarom tudni, mit hozott
A szent átkozott?
Mint gyermekségem idejében,
Elalszom-e, nyugodtan, szépen?
A kis álom engem nevet,
Kerül és nem szeret.
Szép, nagy, komoly, altatlan álom,
Jó barát legyen a halálom.
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Megunt élet
Nemrég üdén, most fonnyadtan
Áll egy árva kis virág ott:
Ifju vagyok s már meguntam
Életem s e rossz világot.
Kis szobámban álmodozva
— Mint kit elhagyott a remény —
— Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!
Más igazi boldogságban
Tölti el szép gyermekkorát,
Én pedig már elviseltem
A fájdalmak egész sorát.
Meddig tart még? — sokszor kérdem
— S mint kinek kő nyugszik szivén —
— Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!
Más halandót vigasztalja
Az igazi baráti szó.
Mindenki elhagyott engem.
Még tán te is, Mindenható!
Sehol sincsen igaz nyugtom.
— Mint kinek átok van fején —
— Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!
Nem sokáig viselem már
Kínos éltem nehéz terhét.
Majd örömmel csókolom meg
A halál virága kelyhét;
Síromnál ha megjelentek,
Megálltok némán, szótalan,
Ne sírjatok, hisz tudjátok:
Itt nyugszik egy boldogtalan
|